Konyhapancserkodások

Amikor úgy 3-4 éve bé nejem rávett, hogy vegyünk egy kenyérsütőgépet, nagyjából azt a szcenáriót skicceltem fel neki jövőképként, hogy pár hétig buzgón süt majd mindenféle kenyereket, aztán ráun, meg persze gyorsabb is kiszaladni a pékhez mint 2-3 órát várni egy kenyérre emlékeztető valamire (mert amit az a gép csinál, az sokmindenre emlékeztet, kenyérre momentán kevésbé), így aztán a gép pár hét intenzív használat után az enyészeté lesz. B-verzióként még el tudtam képzelni, hogy néha-néha később is sütöget. De ez a teória tökéletesen megbukott, ugyanis az történt, amire a legkevésbé sem számítottam akkor: én szerettem meg a kenyérsütést, raádásul gép nélkül.

Elvileg a végéhez közeledik az eperszezon. Ennek örömére (bánatára) hétvégén Tahitótfaluban eperfesztivált tartottak koncertekkel, vurslival és mindenféle jókkal, melyen mi is tiszteletünket tettük. Volna. Ugyanis a helyszínre érkezve azt láttuk, hogy egy-két útmenti táblán (melyben épp epres ételeket hirdettek a furfangos vendéglőtulajdonosok) és egy eperpálinkára szólító kocsmai megállítótáblán kívül csak a vurslit sikerült szépen összehozni, ahhoz meg valahogy nem volt kedvünk. Azzal a lendülettel tekertem egy hetykét balra a kormányon, és hazafelé vettük utunkat. Azért arra még volt időnk, hogy egy útmenti (feltételezhetően) őstermelő idei utolsó terméséből fél kilót magunkévá tegyünk (lévén az általunk szedett eper lekvárként végezte be földi pályafutását csaknem két hete).

Engem pedig azonnal megszállt az ihlet, és kitaláltam, hogy ha az ételt is desszerttel fejezik be, akkor ennek az utolsó szüretelésű epernek sem lehet jobb végzete, mint eltűnni egy desszertben. Komponáltam is agyban egy receptet gyorsan, kombinálva a túrógombóc tésztáját egy epertöltettel és egy hozzá vizionált mézes eperszósszal. Lelki szemeim előtt már megjelent a babérkoszorú, mellyel a legeredetibb desszert készítőjének adózik a hálás publikum (úgy is, mint kiscsaládom), amikor hazaérve megdöbbenéssel vegyes csalódással vettem tudomásul, hogy márpedig ez az étel már létezik, ráadásul majdnem pontosan úgy, ahogy én útközben kitaláltam. No de sebaj, ha valamit többször is kitalálnak, akkor az valószínűleg ehető kombináció lehet, így a végén mégiscsak gombócban végezte az eper. Ennek elkészítése következik mostan.

Azt hiszem, lesz még nem kevés csirkemelles harapnivaló e virtuális terítéken, mert még mindig low-carb diétán vagyok, ezért az a legegyszerűbb, ha olyat alkotok, amit köret nélkül én is magamévá tehetek, a család meg persze körettel együtt lakatja jól magát. Ezért általában tele vagyunk itthon csirkemellel, mint a csiga és némely halak után legkevesebb energiát tartalmazó húsáruval. Meg persze szeretjük is, főleg ha nincs túlsütve és papírállagúra szárítva, mert akkor már inkább a fűrészpor. Viszont előfordul, hogy nincs idő kitalálni, mit akar az ember, hanem az otthon található alapanyagokból kell rögtönöznie. így jártam én valamelyik nap, kolbászos csirkemell lett a vége.

Miközben nagy garral siránkozunk (amúgy persze jogosan), hogy a globális kótyomfitty mián aszályos lesz ez az év (is), mert alig esett hó télen, meg alig eső tavasszal, szóval ezalatt beindult az eperszezon. Itt a kitűnő alkalom, hogy végre ne csak annak a bizonyos ausztrál fafajtának a forgácsából nyert eperíz töltse meg az arcunkat, hanem némi természetes is. Erre Budapest környékén igen jó kiindulási helyet biztosít a Pomáz és Szentendre között elterülő szeddmagad, ahonnan friss, ropogós szamócát kapunk a bolti árnál olcsóbban, igaz, magunknak kell leszedni. A Pilis környékén amúgy is elég rendesen odavernek az eperkultusznak: még Eperfesztivált is tartanak Tahitótfaluban. Semmi nátriumglutamát, természetazonos aroma, vagy hasonló fittyfenék, csak a pőre, földről szedett szamóc. Ebből rittyentettünk otthon némi tápokat.